Versek

Kálmán Márki Reads Poetry in Hungarian Read more about Kálman Márki

Introduction

My grandfather, Kalman Marki, was a clothing designer, stage director, actor and political activist. In the 1950s and 1960s he hosted a Hungarian language radio show in Miami, Florida. It was sponsored by the Hungarian Culture Club where he was a leader. Grandpa was a great promoter of Hungarian art, music, drama and culture.

This album, released around 1962,  includes eight recordings of his favorite poetry in Hungarian. I recently had it digitized to share with you. My cousin found it in a second-hand bookstore in NYC in the 1970s and sent it to me a couple years ago.  I recently found a copy on eBay which with an inscription to a friend of Kalman’s on the back of the album.

I loved listening to him read in Hungarian even though I never understood a word. My favorite is his reading of “The Raven” by Edgar Allen Poe. I have included both the Hungarian and English words for your enjoyment. You can learn more about him and his remarkable friends here.

Why did Kalman choose these poems?

All these poets have a common dedication to Hungarian culture. Most of them were progressive or revolutionary for their time.

I would love to have spoken with my grandfather about his choices. So many conversations I wish I had with him.

When I was younger I didn’t have as many questions!

Notes

  1. Hungarian names are shown with the family name first, followed by the given name. So my grandfather’s name in Hungary is Marki Kalman. In the U.S., and in my book I use Kalman Marki.
  2. I do not have the English translations of most of these poems. If you find one, please email me a link and I will send you a gift.
  3. The album was recorded around 1962, since another cousin received a copy when he was in high school, but I have no documentation. It was a small pressing which Grandpa gave as gifts. My cousin in Hungary has one so I believe my grandparents brought some to Hungary on a trip in the 1960s.

Ady Endre: Az ős Kaján

Ady Endre (22 November 1877 – 27 January 1919) was a turn-of-the-century Hungarian poet and journalist. Regarded by many as the greatest Hungarian poet of the 20th century, he was noted for his steadfast belief in social progress and development and for his poetry’s exploration of fundamental questions of the modern European experience: love, temporality, faith, individuality, and patriotism. Source: Wikipedia

Ady was my grandfather’s favorite poet.

You can read along in Hungarian by clicking the toggle below the audio link.

Ady Endre: Az ős Kaján

by Kalman Marki | Versek

CLICK HERE TO CLOSE TEXT BOXES IF OPEN
Read text in Hungarian

Ady Endre: Az ős Kaján

Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.«
»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?«
»Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«
»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«
»Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.«
»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«
»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Edgar Allan Poe: A holló

Written in 1845 by Edgar Allan Poe (January 19, 1809 – October 7, 1849), “The Raven” is one of the most famous poems in the English language. It was one of my grandfather’s favorite poems. It was also recorded by his friend, the actor, Bela Lugosi, who also starred in a film called “The Raven” made in 1935.

You can read along in English or Hungarian by clicking the toggle below the audio link.

CLICK HERE TO CLOSE TEXT BOXES IF OPEN
Click to see text in English or Hungarian
Read text in English

The Raven (English)

Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary

Over many a quaint and curious volume of forgotten lore —

While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,

As of someone gently rapping, rapping at my chamber door.

” ‘T is some visitor, ” I muttered, “tapping at my chamber door–

                        Only this and nothing more.”

 

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December;

And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.

Eagerly I wished the morrow — vainly I had sought to borrow

From my books surcease of sorrow — sorrow for the lost Lenore–

For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore–

                        Nameless here for evermore.

 

And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain

Thrilled me — filled me with fantastic terrors never felt before:

So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating.

” ‘T is some visitor entreating entrance at my chamber door–

Some late visitor entreating entrance at my chamber door–

                        That it is and nothing more.”

 

Presently my soul grew stronger: hesitating then no longer,

“Sir, ” said I, “or Madam, truly your forgiveness I implore:

But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,

And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,

That I scarce was sure I heard you”– here I opened wide the door–

                        Darkness there and nothing more.

 

Deep into the darkness peering, long I stood there wondering fearing.

Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to  dream before:

But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,

And the only word there spoken was the whispered word, “Lenore?”

This I whispered, and an echo murmured back the word “Lenore!”–

                        Merely this and nothing more.

 

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,

Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.

“Surely,” said I, “surely that is something at my window lattice;

Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore–

Let my heart be still a moment and this mystery explore–

                        ‘T is the wind an nothing more!”

 

Open here i flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,

In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore;

Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;

But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door–

Perched upon a bust of Pallas just a bove my chamber door–

                        Perched, and sat, and nothing more.

 

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,

By the grave and stern decorum of the countenance it wore,

“Though thy crest be shorn and shaven, thou,” I said, “art sure no craven,

Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore–

Tell me what thy lordly name is on the Night’s Plutonian shore!”

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

 

Much I marveled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,

Though its answer little meaning — little relevancy bore;

For we cannot help agreeing that no living human being

Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door–

Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,

                        With such name as “Nevermore.”

 

But the Raven sitting lonely on the placid bust, spoke only

That one word, as if his soul in that one word he did outpoor.

Nothing further then he uttered, not a feather then he fluttered–

Till I scarcely more then muttered, “Other friends have flown before —

On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before.”

                        Then the bird said, “Nevermore.”

 

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,

“Doubtless,” said I, “what it utteres is it only stock and store

Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster

Followed fast and followed faster till his songs one burden bore —

Till the dirges of his Hope the melancholy burden bore

                        Of ‘Never – nevermore.'”

 

But the Raven still beguiling all my fancy into smiling,

Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door,

Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking

Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore–

What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore

                        Meant in croaking, “Nevermore.”

 

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing

To the fowl, whose fiery eyes now burned into my bosom’s core;

This and more I sat divining, with my head at ease reclining

On the cushion’s velvet lining that the lamp-light gloated o’er

But whose velvet-violet lining with lamp-light gloating o’er

                        She shall press, ah, nevermore!

 

Then methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer

Swung by seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.

“Wretch,” I cried, “thy God has lent thee — by these angels he hath sent thee

Respite — respite the nepenthe from thy memories of Lenore!

Quaff, oh, quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!”

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

 

“Prophet!” said I, “thing of evil! — prophet still, if bird of devil!

Whether Tempter sent, or whatever tempest tossed thee ashore,

Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted —

On this home by Horror haunted — tell me truly, I implore —

Is  there — is there balm in Gilead? — tell me — tell me, I implore!”

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

 

“Prophet!” said I, “thing of evil! — prophet still, if bird of devil!

By that Heaven that bends above us — by that God we both adore–

Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,

It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore —

Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore.”

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

 

“Be that word our sign of parting, bird or fiend!” I shrieked, upstarting —

“Get thee back into the tempest and the Night’s Plutonian shore!

Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!

Leave my loneliness unbroken! — quit the bust above my door!

Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

 

And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting

On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;

And his eyes have all the seeming of a demon that is dreaming,

And the lamp-light o’er him streaming throws his shadow on the floor,

And my soul from out that shadow that lies floating on the floor

                        Shall be lifted — nevermore!

Read text in Hungarian

A holló (Hungarian)

Egyszer – únt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett

Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,

Fejem csügge… egyre jobban… s im egyszerre ajtóm roppan,

Mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen.

S szóltam: “Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:

– Az lehet, más semmisem.”

 

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,

Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.

Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra

Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,

Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,

– Itt lenn nincs már neve sem.

 

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;

Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.

S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:

“Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem –

Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:

– Az lehet, más semmisem.”

 

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:

“Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:

Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan:

S amint könnyű lépte dobban – koppan ott künn csöndesen,

Szinte képzeletnek vélném” – s ajtót tártam csöndesen:

– Künn az éj, más semmisem.

 

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,

Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;

De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem

Hangzik más szó, mint egyetlen név: “Lenóra!” – kedvesem

Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen

A visszhang – más semmisem.

 

Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába –

Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.

“Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:

Rá kell jönnöm az okára, nosza – mondtam – meglesem!

Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:

– Csak a szél, más semmisem…”

 

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát

Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.

Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent

Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn –

Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,

Ült, csak ült – és semmisem.

 

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,

Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.

“Bár megtépve, zord kóborló” – szóltam – “te se vagy utolsó,

Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:

Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

 

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott

S válaszolt szavamra – bárha nem is túl értelmesen:

Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő

Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen –

Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,

– És a neve: “Sohasem”!

 

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,

Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.

Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;

S nyögtem: “Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,

Majd csak elhagy e madár is – nem lesz reggel nyoma sem!”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

 

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:

“Persze” – mondtam – “ennyi ennek kincse tára összesen;

Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya

Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem –

Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,

– Mint hogy: ťSoha – sohasem.Ť”

 

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra

És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;

S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre

Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen –

Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen

Ezt a szót, hogy: “Sohasem.”

 

Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam

A madárhoz – s már szivembe fúrt a két fém-élü szem…

Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,

Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,

Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem

Nem pihen meg sohasem.

 

Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel

Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:

“Bús szív!” – nyögtem – “égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég

Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:

Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

 

“Jós!” – hörögtem – “választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!

– Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,

Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,

Hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen:

Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

 

“Jós!” – hörögtem – “választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!

Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:

Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,

Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?

Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

 

“Legyen hát e szód utolsó!” – szöktem föl – “sátán vagy holló!

Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!

Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,

Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!

Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!”

– Szólt a Holló: “Sohasem!”

 

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,

Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.

Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,

Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen

S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:

Nem szabadul – sohasem.

Source of the quotation Babits Mihály: Műfordítások

Illyés Gyula: Bartók

 Illyés Gyula (2 November 1902  – 15 April 1983) was a Hungarian poet and novelist. He was one of the so-called népi (“from the people”) writers, named so because they aimed to show – propelled by strong sociological interest and left-wing convictions – the disadvantageous conditions of their native land.

You can read along in Hungarian by clicking the toggle below the audio link.

Source: Wikipedia

CLICK HERE TO CLOSE TEXT BOXES IF OPEN
Read text in Hungarian

Illyés Gyula: Bartók

 „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

 ami nekünk vigasz!

 Azt! Földre hullt

 pohár fölcsattanó

 szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

 reszelő sikongató

 jaját tanulja hegedű

 s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

 a bearanyozott, a fennen

 finom, elzárt zeneteremben,

 míg nincs a jaj-sötét szívekben!

 

 „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

 ami nekünk vigasz,

 hogy van, van lelke még

 a „nép”-nek, él a „nép”

 s hangot ad! Egymásra csikorított

 vasnak s kőnek szitok-

 változatait bár a zongora

 s a torok fölhangolt húrjaira,

 ha így adatik csak vallania

 a létnek a maga zord igazát,

 mert épp e „hangzavar”,

 e pokolzajt zavaró harci jaj

 kiált

 harmóniát!

 Mert éppen ez a jaj kiált

 mennyi hazugul szép éneken át –

 a sorshoz, hogy harmóniát,

 rendet, igazit vagy belevész a világ;

 belevész a világ, ha nem

 a nép szólal újra – fölségesen!

 

 Szikár, szigorú zenész, hű magyar

 (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

 volt törvény abban, hogy éppen e nép

 lelke mélyéből, ahová leszálltál,

 hogy épp e mélység még szűk bányatorka

 hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

 a hideg-rideg óriás terembe,

 melynek csillárjai a csillagok?

 

 Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

 húz a fülembe;

 anyánk a halott – a búcsúzót ne

 kuplé-dal zengje;

 hazák vesztek el – ki meri siratni

 verkli futamokkal?

 Van-e remény még emberi fajunkban? –

 ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

 szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,

 hogy – mégis! – okunk van

 remélni s élni!

 

 S jogunk van

 – hisz halandók s életadók vagyunk –

 mindazzal szembenézni,

 mit elkerülni úgysem tudhatunk.

 Mert növeli, ki elfödi a bajt.

 Lehetett, de már nem lehet,

 hogy befogott füllel és eltakart

 szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

 s majd szidjanak: nem segítettetek!

 

 Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

 mi neked fölfedetett,

 a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

 te bennünket növesztel, azzal,

 hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

 Ez – ez vigasztal!

 Beh más beszéd ez!

 Emberi, nem hamis!

 A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

 a kétségbeeséshez.

 

 Köszönet érte,

 az erőért a győzelem-vevéshez

 a poklon is.

 Ím, a vég, mely előre visz.

 Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

 a rettenetet, azzal föl is oldja.

 Ím, a nagy lélek válasza a létre

 s a művészé, hogy megérte

 poklot szenvednie.

 Mert olyanokat éltünk meg, amire

 ma sincs ige.

 

 Picasso kétorrú hajadonai,

 hatlábú ménjei

 tudták volna csak eljajongani,

 vágtatva kinyeríteni,

 amit mi elviseltünk, emberek,

 amit nem érthet, aki nem érte meg,

 amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

 csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

 példamutató nagy ikerpár,

 zene csak, zene csak, zene,

 a bányamély ős hevével tele,

 a „nép jövő dalával” álmodó

 s diadalára ápoló,

 úgy szabadító, hogy a börtön

 falát is földig romboló,

 az ígért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

 oltárdöntéssel áldozó,

 sebezve gyógyulást hozó,

 jó meghallóit eleve

 egy jobb világba emelő zene –

 

 Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

 ki muzsikád ujjaival

 tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

 ahol a baj

 s beh különös, beh üdvös írt adsz

 azzal, hogy a jaj

 siralmát, ami fakadna belőlünk,

 de nem fakadhat, mi helyettünk

 – kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival!

 

 

 

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Petőfi Sándor  (1 January 1823 – most likely 31 July 1849)[1] was a Hungarian poet and liberal revolutionary. He is considered Hungary’s national poet, and was one of the key figures of the Hungarian Revolution of 1848. He is the author of the Nemzeti dal (National Song), which is said to have inspired the revolution in the Kingdom of Hungary that grew into a war for independence from the Austrian Empire. It is most likely that he died in the Battle of Segesvár, one of the last battles of the war.

Source: Wikipedia

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

by Kalman Marki | Versek

CLICK HERE TO CLOSE TEXT BOXES IF OPEN
Read text in Hungarian

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest, 1847. január.)

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Vörösmarty Mihály (1 December 1800 – 19 November 1855) was an important Hungarian poet and dramatist.

With the support of Lajos Kossuth and Imre Cseszneky, he was elected to represent Jankovác at the Diet of 1848, and in 1849 was made one of the judges of the high court. The national catastrophe (the fall of the revolution of 1848-49) profoundly affected him. For a short time he was an exile, and when he returned to Hungary in 1850 he was already in serious decline. In 1854 he wrote his last poem, A vén cigány (“The Old Gypsy”).

Source: Wikipedia

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

by Kalman Marki | Versek

CLICK HERE TO CLOSE TEXT BOXES IF OPEN
Read text in Hungarian

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Kié volt ez elfojtott sóhajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban.
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázad ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derüljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

1854

Kiss József: Tüzek

Kiss József (1843–1921).Kiss, one of Hungary’s greatest literary figures, was born in Mezőcsát. His father was a shopkeeper, his mother the daughter of a Lithuanian cantor. The boy was sent first to the yeshivah of Miskolc and later to other Hungarian yeshivot, but he ran away. When he was 19 his mother died and his father failed in business, and he was compelled to become an itinerant melammed (Hebrew tutor). For three years he wandered through the Hungarian provinces – an experience on which he was later to draw for material about Magyar and Jewish peasant life.

József Kiss’s early poems followed the tradition of 19th-century Hungarian verse, although their heroes were Jews on the road to assimilation rather than Hungarian nobles and peasants. The first professing Jew to achieve fame as a Hungarian writer, he broke new ground with poems about social change, moral degeneration, and the breakdown of traditional Jewish family life (Szép Batoné, 1877; Simon Judit, 1875; Jehovah, 1884). In other poems he describes the cruelty of economic life in the city: Mese a varrógépről (“Song of the Sewing Machine,” 1884), and De Profundis (1876). The theme of antisemitism recurs in all his poems. During *Tisza-Eszlar and other blood libels he wrote Az ár ellen (“Against the Tide,” 1882) and the pogroms in Russia occasioned Uj Ahasvér (“The New Ahasuerus,” 1875) and Odessza (1905). In all these works he expressed a love for the Jew which has no equal among Hungarian Jewish poets. Echoes of the 1905 Russian Revolution and the idea of world revolution found their way into his poems Knyaz Potemkin (1906) and Tüzek (“Flames”).

Read more

CLICK HERE TO CLOSE TEXT BOXES IF OPEN
Read text in Hungarian

Kiss József: Tüzek

Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt – talán másnak ég.

S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tűnt a fiu méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye –
Minek bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének,
Emésztőbb láng ragadta lelkemet
Hírért lobogni – istenem, mi dőre!
Az igazságért – ó, mily elfogult!
S míg örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik –
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.

Hideg van… Fázom… Friss szenet a tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi, a madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók…
Látom mozdulni, – látom keveredni –
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni…
Míg az utolsó is véres lángban áll!

– S amíg lelkemmel káprázatok játsznak
S jövendő tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján cikáznak –
Valamikor – beomlott síromon,
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba’
Piszkálgatom a húnyó parazsat.

Attila József: A város peremén

Attila József (11 April 1905 – 3 December 1937) was a Hungarian poet of the 20th century.

Attila József is the best known of the modern Hungarian poets internationally. His poems have been translated into many languages and he is taught in world literature classes around the globe. Hailed during the communist era of the 1950s as Hungary’s great “proletarian poet”, his life, personality, and works are now being re-evaluated with the current celebrations of the centenary of his birth.[5]

Ideologically he had started to advocate humane socialism and alliance with all democratic forces. Only a few are aware of the fact that it was Attila József who first formulated the ars poetica of transrealism in his 1937 poem Welcome to Thomas Mann.[6] József’s political essays were later included in Volume 3. of his Collected Works (1958).[7]

Source: Wikipedia

Attila József : A város peremén

by Kalman Marki | Versek

CLICK HERE TO CLOSE TEXT BOXES IF OPEN
Read text in Hungarian

A VÁROS PEREMÉN

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le – talán a földesúr? –
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott…

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!… E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!

Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent…

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő – ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

1933 tavasza

Babits Mihály: Húsvét előtt

Babits Mihály (November 26, 1883 – August 4, 1941) was a Hungarian poet, writer and translator. His poems are well known for their intense religious themes.

Babits is best known for his lyric poetry, influenced by classical and English forms. He also wrote essays and translated much from English, French, German, Greek, Italian, and Latin. There is a museum in Szekszárd showcasing Mihály Babits’s work and life.

Briefly after the Hungarian Revolution of 1919 he became a Professor of Foreign Literature and modern Hungarian literature at the University of Budapest, but was soon removed for his pacifism after the revolutionary government fell.

Source: Wikipedia

Babits Mihály: Húsvét előtt

by Kalman Marki | Versek

CLICK HERE TO CLOSE TEXT BOXES IF OPEN
Read text in Hungarian

Babits Mihály: HÚSVÉT ELŐTT

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
– mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvad fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Facebook