Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary

Over many a quaint and curious volume of forgotten lore —

While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,

As of someone gently rapping, rapping at my chamber door.

” ‘T is some visitor, ” I muttered, “tapping at my chamber door–

                        Only this and nothing more.”

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December;

And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.

Eagerly I wished the morrow — vainly I had sought to borrow

From my books surcease of sorrow — sorrow for the lost Lenore–

For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore–

                        Nameless here for evermore.

And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain

Thrilled me — filled me with fantastic terrors never felt before:

So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating.

” ‘T is some visitor entreating entrance at my chamber door–

Some late visitor entreating entrance at my chamber door–

                        That it is and nothing more.”

Presently my soul grew stronger: hesitating then no longer,

“Sir, ” said I, “or Madam, truly your forgiveness I implore:

But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,

And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,

That I scarce was sure I heard you”– here I opened wide the door–

                        Darkness there and nothing more.

Deep into the darkness peering, long I stood there wondering fearing.

Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to  dream before:

But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,

And the only word there spoken was the whispered word, “Lenore?”

This I whispered, and an echo murmured back the word “Lenore!”–

                        Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,

Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.

“Surely,” said I, “surely that is something at my window lattice;

Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore–

Let my heart be still a moment and this mystery explore–

                        ‘T is the wind an nothing more!”

Open here i flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,

In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore;

Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;

But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door–

Perched upon a bust of Pallas just a bove my chamber door–

                        Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,

By the grave and stern decorum of the countenance it wore,

“Though thy crest be shorn and shaven, thou,” I said, “art sure no craven,

Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore–

Tell me what thy lordly name is on the Night’s Plutonian shore!”

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

Much I marveled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,

Though its answer little meaning — little relevancy bore;

For we cannot help agreeing that no living human being

Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door–

Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,

                        With such name as “Nevermore.”

But the Raven sitting lonely on the placid bust, spoke only

That one word, as if his soul in that one word he did outpoor.

Nothing further then he uttered, not a feather then he fluttered–

Till I scarcely more then muttered, “Other friends have flown before —

On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before.”

                        Then the bird said, “Nevermore.”

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,

“Doubtless,” said I, “what it utteres is it only stock and store

Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster

Followed fast and followed faster till his songs one burden bore —

Till the dirges of his Hope the melancholy burden bore

                        Of ‘Never – nevermore.'”

But the Raven still beguiling all my fancy into smiling,

Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door,

Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking

Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore–

What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore

                        Meant in croaking, “Nevermore.”

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing

To the fowl, whose fiery eyes now burned into my bosom’s core;

This and more I sat divining, with my head at ease reclining

On the cushion’s velvet lining that the lamp-light gloated o’er

But whose velvet-violet lining with lamp-light gloating o’er

                        She shall press, ah, nevermore!

Then methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer

Swung by seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.

“Wretch,” I cried, “thy God has lent thee — by these angels he hath sent thee

Respite — respite the nepenthe from thy memories of Lenore!

Quaff, oh, quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!”

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

“Prophet!” said I, “thing of evil! — prophet still, if bird of devil!

Whether Tempter sent, or whatever tempest tossed thee ashore,

Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted —

On this home by Horror haunted — tell me truly, I implore —

Is  there — is there balm in Gilead? — tell me — tell me, I implore!”

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

“Prophet!” said I, “thing of evil! — prophet still, if bird of devil!

By that Heaven that bends above us — by that God we both adore–

Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,

It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore —

Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore.”

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

“Be that word our sign of parting, bird or fiend!” I shrieked, upstarting —

“Get thee back into the tempest and the Night’s Plutonian shore!

Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!

Leave my loneliness unbroken! — quit the bust above my door!

Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!

                        Quoth the Raven, “Nevermore.”

And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting

On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;

And his eyes have all the seeming of a demon that is dreaming,

And the lamp-light o’er him streaming throws his shadow on the floor,

And my soul from out that shadow that lies floating on the floor

                        Shall be lifted — nevermore!

Egyszer – únt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett

Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,

Fejem csügge… egyre jobban… s im egyszerre ajtóm roppan,

Mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen.

S szóltam: “Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:

– Az lehet, más semmisem.”

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,

Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.

Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra

Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,

Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,

– Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;

Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.

S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:

“Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem –

Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:

– Az lehet, más semmisem.”

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:

“Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:

Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan:

S amint könnyű lépte dobban – koppan ott künn csöndesen,

Szinte képzeletnek vélném” – s ajtót tártam csöndesen:

– Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,

Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;

De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem

Hangzik más szó, mint egyetlen név: “Lenóra!” – kedvesem

Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen

A visszhang – más semmisem.

Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába –

Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.

“Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:

Rá kell jönnöm az okára, nosza – mondtam – meglesem!

Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:

– Csak a szél, más semmisem…”

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát

Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.

Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent

Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn –

Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,

Ült, csak ült – és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,

Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.

“Bár megtépve, zord kóborló” – szóltam – “te se vagy utolsó,

Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:

Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott

S válaszolt szavamra – bárha nem is túl értelmesen:

Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő

Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen –

Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,

– És a neve: “Sohasem”!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,

Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.

Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;

S nyögtem: “Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,

Majd csak elhagy e madár is – nem lesz reggel nyoma sem!”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:

“Persze” – mondtam – “ennyi ennek kincse tára összesen;

Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya

Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem –

Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,

– Mint hogy: ťSoha – sohasem.Ť”

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra

És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;

S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre

Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen –

Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen

Ezt a szót, hogy: “Sohasem.”

Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam

A madárhoz – s már szivembe fúrt a két fém-élü szem…

Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,

Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,

Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem

Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel

Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:

“Bús szív!” – nyögtem – “égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég

Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:

Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Jós!” – hörögtem – “választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!

– Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,

Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,

Hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen:

Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Jós!” – hörögtem – “választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!

Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:

Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,

Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?

Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?”

– Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Legyen hát e szód utolsó!” – szöktem föl – “sátán vagy holló!

Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!

Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,

Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!

Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!”

– Szólt a Holló: “Sohasem!”

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,

Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.

Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,

Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen

S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:

Nem szabadul – sohasem.

Illyés Gyula: Bartók

 „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

 ami nekünk vigasz!

 Azt! Földre hullt

 pohár fölcsattanó

 szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

 reszelő sikongató

 jaját tanulja hegedű

 s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

 a bearanyozott, a fennen

 finom, elzárt zeneteremben,

 míg nincs a jaj-sötét szívekben!

 „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

 ami nekünk vigasz,

 hogy van, van lelke még

 a „nép”-nek, él a „nép”

 s hangot ad! Egymásra csikorított

 vasnak s kőnek szitok-

 változatait bár a zongora

 s a torok fölhangolt húrjaira,

 ha így adatik csak vallania

 a létnek a maga zord igazát,

 mert épp e „hangzavar”,

 e pokolzajt zavaró harci jaj

 kiált

 harmóniát!

 Mert éppen ez a jaj kiált

 mennyi hazugul szép éneken át –

 a sorshoz, hogy harmóniát,

 rendet, igazit vagy belevész a világ;

 belevész a világ, ha nem

 a nép szólal újra – fölségesen!

 Szikár, szigorú zenész, hű magyar

 (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

 volt törvény abban, hogy éppen e nép

 lelke mélyéből, ahová leszálltál,

 hogy épp e mélység még szűk bányatorka

 hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

 a hideg-rideg óriás terembe,

 melynek csillárjai a csillagok?

 Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

 húz a fülembe;

 anyánk a halott – a búcsúzót ne

 kuplé-dal zengje;

 hazák vesztek el – ki meri siratni

 verkli futamokkal?

 Van-e remény még emberi fajunkban? –

 ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

 szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,

 hogy – mégis! – okunk van

 remélni s élni!

 S jogunk van

 – hisz halandók s életadók vagyunk –

 mindazzal szembenézni,

 mit elkerülni úgysem tudhatunk.

 Mert növeli, ki elfödi a bajt.

 Lehetett, de már nem lehet,

 hogy befogott füllel és eltakart

 szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

 s majd szidjanak: nem segítettetek!

 Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

 mi neked fölfedetett,

 a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

 te bennünket növesztel, azzal,

 hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

 Ez – ez vigasztal!

 Beh más beszéd ez!

 Emberi, nem hamis!

 A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

 a kétségbeeséshez.

 Köszönet érte,

 az erőért a győzelem-vevéshez

 a poklon is.

 Ím, a vég, mely előre visz.

 Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

 a rettenetet, azzal föl is oldja.

 Ím, a nagy lélek válasza a létre

 s a művészé, hogy megérte

 poklot szenvednie.

 Mert olyanokat éltünk meg, amire

 ma sincs ige.

 Picasso kétorrú hajadonai,

 hatlábú ménjei

 tudták volna csak eljajongani,

 vágtatva kinyeríteni,

 amit mi elviseltünk, emberek,

 amit nem érthet, aki nem érte meg,

 amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

 csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

 példamutató nagy ikerpár,

 zene csak, zene csak, zene,

 a bányamély ős hevével tele,

 a „nép jövő dalával” álmodó

 s diadalára ápoló,

 úgy szabadító, hogy a börtön

 falát is földig romboló,

 az ígért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

 oltárdöntéssel áldozó,

 sebezve gyógyulást hozó,

 jó meghallóit eleve

 egy jobb világba emelő zene –

 Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

 ki muzsikád ujjaival

 tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

 ahol a baj

 s beh különös, beh üdvös írt adsz

 azzal, hogy a jaj

 siralmát, ami fakadna belőlünk,

 de nem fakadhat, mi helyettünk

 – kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival!